Amikor hosszú évekkel ezelőtt először töltöttük a szentestét a dunavecsei árvákkal, csak reménykedtünk abban, hogy annak az emlékezetes karácsony éjszakának folytatása is lesz. A gyerekek meghatott mosolyát, az ajándékbontás örömteli pillanatait látva bíztunk abban, hogy – ha más nem is – a mi családunk itt lehet a következő és az azt követő évben is, és lesz mit tennünk a csillogó karácsonyfa alá is.

Hittünk annak erejében, hogy a szeretett ünnepén szeretetre van a legnagyobb szükségük azoknak, akik egész évben érzik családjuk hiányát, és hogy ezeken a szentestéken valamit visszaadhatunk az árváknak, abból, amit az élet elvett tőlük. Az pedig minden reményünket felülmúlta, hogy a családi kezdeményezés, az általunk életre hívott alapítvány ilyen széles körű összefogást eredményez, és hogy mára a Szenteste munkája messze túlmutat a dunavecsei árvák támogatásán. Ennél többet pedig azt hiszem, kívánni sem kívánhattunk volna.